Fiatal apukaként egyre gyakrabban szembesülök a mai fiatalság különböző hóbortjaival, amik annak ellenére, hogy nyilván a saját gyerekkorom iránt érzett nosztalgia is hajt, de mégis valahogy nagyon furcsa és időnként megrendítő a számomra. Őszintén megvallva nem vagyok szomorú amiatt, hogy nem most, ebben a világban kell felnőnöm, ahol a fiatalok már lassan a saját barátaikkal sem beszélnek rendesen és rendszeresen, hanem csak a telefonjukon keresztül. Amúgy is hihetetlenül furcsa számomra, hogy miként képesek egyszerre ennyi emberrel tartani a kapcsolatot. Én annak idején egyszerre egy emberrel beszélgettem egyszerre és az bőven elég is volt. Tényleg nem értem mire jó az, hogy egy pillanat alatt kilenc embernek küldünk el egy választ. Hol van ebben az egyediség, a másik iránt érzett tisztelet?

Mindenesetre ez legyen az én problémám, hiszen akik meg most élik életük ezen szakaszt érthető módon semmi furát nem találnak ebben, hiszen ők már ebbe születtek bele. Nem is akartam a lányom útjába állni, amikor közölte, hogy bekerül egy online tini magazin szerkesztőségébe. Amúgy is érdekli az újságírás és szeretne érettségi után újságírónak tanulni, így aztán mindenképpen jó ötletnek tűnt az, hogy szerez egy kis tapasztalatot e téren. Egy kikötésem volt csak: nem szeretném, hogyha ehhez hasonló dolgokhoz adná a nevét. Ebben persze igen könnyen meg is egyeztünk, így hát néhány héttel később már meg is jelent az első cikke. Nagyon büszke voltam nyilvánvalóan, ugyanis elfogultság ide vagy oda, tényleg nagyon tehetségesen ír. Örömmel olvastam a bejegyzését még annak ellenére is, hogy a témája igencsak hidegen hagy. Persze mint jó apuka mindent megtettem annak érdekében, hogy mindez ne tudódjon ki és ha van rá lehetőségem, akkor egy kicsit javítsak is a helyzeten. Szerencsére most, hogy már majdnem fél éve olvasgatom a bejegyzéseit, cikkeit egyre jobban hozzászokok, hogy vannak ilyen témák is. Ráadásul kifejezetten sokat segített a felül megvilágított aggályaim enyhítésében is ez a kis „olvasó kúra”.

A legnagyobb meglepetés – és egyben kellemes csalódás is – mondjuk az volt, amikor az egyik nap megszólalt a telefonom és a magazin főszerkesztője volt a vonalban. Azt mondta, hogy beszélt a lányommal, aki azt ajánlotta, hogyha szükség van a szerkesztőségen konyhabútorra, akkor azt csináltassák meg velem, hiszen én asztalos volnék. Mondanom sem kell nagyon meglepődtem, hiszen a fene gondolta volna, hogy ennyire odafigyelnek egy viszonylag nagy cégnél az alkalmazottak szavára. Természetesen igent mondtam és elmentem megnézni a helyszínt. Vicces volt, hogy e képpen én is bejutottam a lányom munkahelyére. Igazából mondjuk annyira nem fogott meg a hely atmoszférája, hogy sokáig vendégeskedjek is náluk, egy kávé után mentem is haza összeállítani a terveimet. Nem volt nehéz a dolog, szerencsére nem voltak extra kéréseik, így viszonylag hamar össze is állt a fejemben , hogy mit fogok összetákolni a számukra. Mivel a lányom ajánlott nyilván különösen odakoncentráltam, hogy minden klappoljon és tökéletes legyen, nehogy már egy minimális problémát is találjanak az apja munkájában, akit ráadásul ő ajánlott. Amikor elkészültem azonnal be is pakoltam a furgonomba és indultam, hogy átadjam a konyhabútort a szerkesztőségnek. Szerencsére nagyon megtetszett nekik a munkám és azonnal megrendelték tőlem az iroda egyéb kiegészítőit is. Erre már igazán nem számítottam, így hát egy szó nélkül elvállaltam és mentem is dolgozni. Otthon mondtam is a lányomnak, hogy remélem mostantól csak ilyen munkahelyeket fog találni. Ő persze nevetve emlékeztetett a tini magazinok iránt érzett ellenszenvemre. Mit tehettem, be kellett ismerjem, hogy azért ennyire tényleg nem szörnyű a helyzet, mint korábban állítottam. Szerencsére az ember negyvenen túl is sok minden újat tanulhat, nagyon úgy fest.