A kamaszkor a legveszélyesebb az alkoholizmus kialakulásának szempontjából
Ha arról kell beszélnem, hogyan lettem alkoholista, kis gondolkodás azt mondom: kemény kamaszkorom volt.
Egyébként, ha a sorstársaim múltjára gondolok, ez a keménység egyből viszonylagossá válik. Merthogy a családi helyzetemre nem a tipikus helyzet jellemző: alkoholista, abuzív szülők, lecsúszott szociális helyzet. Sőt, a családom inkább volt középosztálybelinek mondható — épp annak abba az osztályba sorolható, aminél a legnehezebben vesszük észre az alkoholizmus. Mert mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy “alkoholista”? Valószínűleg egy lepukkant, mélyszegénységben élő, napról-napra élő, súlyos mentális problémákkal küzdő figurát látunk magunk előtt; pedig nem csak az árokban fetrengő hajléktalanok azok, akik valójában alkoholisták. Erre a családom a legjobb példa. Decens pedagógusszülők, a látszat szintjén a legnagyobb idillikussággal körbevéve. Senki nem gondolná róluk, hogy a gimnáziumból kijőve az egyik a lottózó felé veszi az irányt, ahol szinte az aznapi bére felét kaparós sorsjegyre költi, a másik pedig megoldja nyakkendőjét, és a kedvenc kocsmájába indul, hogy “leeressze kicsit a fáradt gőzt”. Pedig az egyik az anyám volt, a másik az apám.
Ilyen háttérrel nem volt nehéz rákapnom valamilyen szenvedélybetegségre — nekem az alkoholra sikerült. Az egész nagyjából 14 éves koromban kezdődött. Akkor kezdtem a kilencediket, és Tomi, az osztály gazdag gyereke egy ismerkedős bulit szervezett a hodályukba – nyilvánvalóan csak az ő palotájukban férhetett el egyszerre 15 gyerek. Különben az osztályban 20-an voltunk, de pár arcot nem engedtek el; pont azért, ami végül be is következett: a piálás.
Persze, a mi szüleink sem úgy tervezték, hogy holnap beugranak munka előtt a detoxikálóba a kölyökért. Így természetesen piát sem vittünk — már ha a Pepsi vagy a hasonló üdítők nem számítanak piának. Vittünk még chipseket, ropikat, rágcsákat, szóval minden olyat, amit az addigi “bulijainkon” is fogyasztottunk — gyerekként.
Csakhogy Tomi szülei, amellett, hogy piszkosul gazdagok voltak, túlságosan szigorúnak sem voltak mondhatók. Kezdjük ott, hogy ránk hagyták a házat. Valahol persze érthető, hogy nem akartak belezavarni a buliba, de emlékszem, nekem akkor elképzelhetetlen volt, hogy úgy tartsak bulit, hogy a szüleim nincsenek elérhető közelségben. De ez még nem lett volna feltétlen nagy baj — elvégre az önállóságot, a felnőttséget is el kell kezdeni valamikor. Ami mai szemmel igazán felelőtlenségnek tűnik, az az, hogy ott hagytak egy csapat kiskamaszt a házban, összezárva több liternyi alkohollal. Mert persze Tomi szüleinél nem csak 3 doboz Kőbányai árválkodott a hűtőben; a bárszekrény tele volt a legdrágább whiskeykkel, brandykkel, borokkal, pálinkákkal. Persze, senkinek sem lett volna mersze nekiállni az állománynak, ha maga Tomi nem áll fel a negyedik Uno party közepén, hogy most már elég a dedósságból, ideje elkezdeni a bulit. Ezzel a bárszekrényhez rohant, és, miközben mi szinte remegve figyeltük, kiszedett egy üveg whiskeyt. Kirakott az asztalra pár poharat, aztán először magának töltött, majd megkérdezte, ki kér belőle. Emlékszem, a lányok egy hangot nem mertek kiadni, de még a máskor nagyon kemény fiúk sem mertek kérni az italból.
Végül én törtem meg a csendet. Eszembe jutott apám, ahogy hazaér a kocsmából, és tölt magának még egy kicsivel. Arra gondoltam, ha neki se lett tőle semmi baja, nekem se lesz. Kértem tehát. Koccintottunk Tomival, majd, mint akik valamilyen próbatételen vesznek részt, összenéztünk, nagy levegőt vettünk, és lehajtottuk az italt. Nem fogok kamuzni: rossz volt. Lényegében majdnem visszajött az egész. De legyűrtem, és olyan arcot erőltettem magamra, mint aki nagyon élvezi, amit érez.
Ekkor megtört a jég.
A többiek is a poharakért nyúltak, Tomi pedig elégedetten töltögette mindenkinek az adagokat.
De valami megtört bennem akkor; nem tudtam, hogy évtizedekre is. Ahogy elöntött a fanyar ír utáni jóleső meleg, és ahogy kicsit pezsdülni kezdett a vérem, megkívántam egy következő pohárt. Töltöttem kettőt, majd hármat, majd négyet. Majd a bort is kicsit megkóstoltam. És talán kár kimondanom: istenesen berúgtam.
Innentől kezdve ez így zajlott évekig. Nem mondanám, hogy minden nap ittam. Sőt voltak olyan hetek, mikor egyáltalán nem jutottam a szerhez. De mikor igen, pont úgy mint akkor először, a sárga földig ittam magam. Nem zavart, hogy arra sem emlékeztem, mi történt velem előző este; vicces sztorinak fogtam fel; a piálás velejárójának.
Közben valahogy elkezdett valami állandó, meghatározhatatlan nyugtalanság, szorongás gyötörni — ez sokszor az alvásomra is kihatott. Fáradtan, zavartan jártam be az egyetemre, majd később a munkába. Hogy ezt a nyugtalan álmatlanságot leküzdjem, egy barátomon keresztül nyugtatókat kezdtem szedni. De mivel az orvos nem írt nekem vényt rá, ez sem segített hosszútávon. Kénytelen voltam az alkoholhoz nyúlni, ami mindig és minden helyzetben “megoldást” jelentett.
Az alkoholizmus fokozatai – hol kezdődik valójában az alkoholbetegség?
Szerencsémre ekkor találtam a Felépülők oldalára. Egy barátom dobta át az oldaluk, miután a szorongásos panaszaimról meséltem neki. Elképedve tapasztaltam, hogy amit az oldalon találok, az szinte kizárólag igaz rám. Nem csak a szorongás és az emlékezetkiesések voltak ismerősek, hanem olyan dolgok is, mint például a többnapos ivászatok, amiket a haverjaimmal “afternek” neveztünk, vagy például a túlzott sértődékenység, ami a párkapcsolataimra is ráment.
Rájöttem, hogy úgynevezett “kontrollvesztő alkoholista” vagyok. A kontrollvesztő ugyanis az, aki nem iszik állandóan, viszont mikor szerhez jut, képtelen egy egészséges határnál megállni vele. Az önfelmentés is állandó dumám volt: „Nem vagyok alkoholista, hiszen akár hetekig, hónapokig is megvagyok alkohol nélkül”. És ami nagyon jellemző volt, az az, hogyan írja le a cikk a kontrollvesztő alkoholista találkozását az itallal. Teljesen az köszönt vissza, ami velem is történt: nagyon korán, ráadásul nyakló nélkül a sárga földig.
Ekkor szerencsére felismertem, hogy baj van. Elmentem a Felépülőkhöz egy szintfelmérésre, ahol kiderült, hogy tényleg nagy a baj. Nagyon tetszett, hogy nem csak a szokásos moralizálással találkoztam, hanem olyan analízissel, ami nem csak a saját, hanem a tágabban vett szociális és egzisztenciális helyzetemet is felmérte — elvégre nem csak egyedül élek; s közben mégis ezek azok, amik között az életem zajlik.
Ajánlották, hogy vegyek részt a 28 napos felépülési programjukban. Ez egy olyan program, ami egy komplex és intenzív rehabilitációt nyújt, a világtól elvonulva, általában csoportos bentlakással. A program alapja a Minnesota-modell, amit már évtizedek óta használnak Amerikában és szerte a világon. A bentlakásnak köszönhetően a kliens állandóan kapcsolatban marad a konzulensekkel, na meg a sorstársaival — így sokkal kevesebb az esélye annak, hogy a pohárhoz nyúl. Napközben pszichoedukációs előadások zajlanak az alkoholmentes élet praktikáiról, máskor pedig sportolni vagy túrázni lehet a környéken — levezetve azokat az energiákat, amiket a kliensek máskor ivásra fordítanának.
Nagyon tetszett a program, de elsőre furának tűnt, hogy 28 napig együtt lakjak “idegen alkoholistákkal”. Szerencsére az oldalon elérhető egy 3D bejárás funkció, amivel az egész központ bejárható. Megnyugodtam: nem egy “elvonó” minőségével kell az embernek találkoznia. Ráadásul Szőc és környéke valóban festői tájon terül el, így végül beadtam a jelentkezésem.
Talán mondanom sem kell: nem bántam meg.
Mióta elvégeztem a programot tényleg új életem kezdődött. Nem mondom, hogy teljesen absztinens lettem; a normálisnak nevezhető szociális ivásnál azonban sosem iszom intenzívebben. Ez azt jelenti, hogy évente maximum tízszer iszom, és akkor is csak két pohár sört.
Kevés? Meglehet.
De végre jól vagyok.